Az elmúlt hónapok bizonytalanságai után nem mertem magam beleélni, hogy január után újra Magyarországon kívül kirándulhatunk. Még akkor sem hittem el, amikor péntek délután a kisbuszunkkal nekivágtunk a négyórás útnak. Aztán átléptük a határt. Nem harsogtak a harsonák, nem szólalt meg Vangelis „A Paradicsom meghódítása” című klasszikusa. Én mégis kifújtam a régóta benntartott levegőt, és végre rákoncentráltam a másnapi, 20 kilométer hosszú, 1500 méteres szintemelkedést tartogató napra.
Nem mintha kis hazánkban nem lehetne jókat túrázni: az utóbbi 3 hónapban több, mint 450 kilométert gyűjtöttünk össze a Pilis, Bakony, Börzsöny, és a többi csodálatos hegységünk erdőségeit járva. Ezzel a természetjárás annyira beleivódott a mindennapjainkba, hogy el sem tudnék már képzelni egy hétvégét nélküle. Persze itthon is össze lehet szedni szép szinteket, mégis, amikor úgy jön össze +1500 méter, hogy szinte végig felfelé megyünk, az valami más. Tartottam is kicsit tőle, de szerencsére a rengeteg sportolás megtette a hatását és – a brutális vádli izomlázat leszámítva – csupa szép emlékkel gazdagodtam.
A kiutazás napján egy kiadós szlovák vacsora és pár welcome drink után hamar nyugovóra tértünk, hiszen másnap reggel 5 órakor már neki is vágtunk az útnak. A korai indulás nem volt véletlen: az előrejelzés erős esővel rémisztgetett minket, amit nem szerettünk volna a kitett részeken bevárni. Mivel külföldi túrákban még tapasztalatlanok vagyunk, így januárhoz hasonlóan ismét a Wanderwell-lel utaztunk. És milyen jól tettük! 🙂 Persze mindentől a tapasztalt túravezetők sem tudnak megvédeni bennünket.
Nézzük a hibáimat, amiből mindenki tanulhat:
- esőkabát: kettőt vittem magammal, persze a jobbik a szállásomon várta, hogy átfagyva hazaérjek. A magammal vitt futókabátomtól nem is lett volna elvárható, hogy kibírja azt a zuhét, amit kaptunk.
- vízálló nadrág: igen, ott volt a táskámban. Először nem vettem elő, mert nem volt kedvem hozzá….10 perc múlva pedig már totál felesleges lett volna.
- kamásli: ő is szárazon megúszta, a táskám biztonságában. Ne kérdezzétek, nem tudok magyarázatot adni rá, hogy miért nem vettem fel időben.
Azért persze olyan is volt, amit nem rontottam el:
- kényelmes volt a táskám, és belefért minden, amit aztán nem használtam 😀
- volt nálam esővédő huzat a táskára: így nem ázott szét benne semmi
- elég ital (több, mint 2 liter) és elég étel (energiaszeletek, gél, snack kolbász) volt nálam
- megfelelő bakancsom van ilyen körülményekhez is: egyszer sem csúsztam meg benne, végig biztosan tartott. Szerencsétlenbe persze felülről belefolyt a víz. Tényleg olyan volt, mintha egy vízesésben álltam volna.
- fejfedők: volt nálam baseball sapi és sima sapka is: egyikre felfelé, másikra a csúcson és lefelé volt szükségem
Azt hiszem a hibák felsorolásából már mindenki kitalálta, hogy az előrejelzés most bizony nem tévedett. Annyi szerencsénk volt, hogy a jégeső csak a csúcson, a Jakubinán (2194 m) kezdte el verni a tarkónkat, onnantól pedig már csak lefelé volt: szintben és hőmérsékletben is. A köd egy ideig még egyensúlyozott a határt jelentő gerincen, de már ez sem tudta sokáig feltartani, átbukott, és percek alatt beterített mindent. Persze a kilátás a csúcsról, és a büszkeség, hogy ezt is megcsináltuk, mindenért kárpótolt minket!
A vasárnap ennél már jóval barátibban alakult, hiszen a megfáradt csapatot libegő szállította fel 1840 méterig, ahonnan az Elülső-Szoliszló csúcsa (2117 m) már izomlázzal a lábunkban is elérhető volt. A Csorba-tónál aztán beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágnesünket, és hazafelé vettük az irányt.
Nem tudom, hogy mennyit kell várnunk a következő ilyen túráig, de egy biztos: nincs megállás!
